Látnivalók

Békási szoros és a Gyilkos-tó

A Békás-szoros (románul Cheile Bicazului) egy tektonikus eredetű szurdokvölgy a Hagymás-hegységben, Hargita megye észak-keleti részén, a Békás-patak völgyében. A szorost 1971-ben védetté nyilvánították, jelenleg a nemzeti park része. A Békás-szoros közrefogó hegycsúcsok: Kis-Cohárd (1344 m), Csíki-bükk (1264 m), Oltár-kő (1154 m), Mária-kő (1125 m). Az Oltár-kő nyugati lábánál a Lapos-kanyonon keresztülfolyva a Lapos-patak ömlik a Békás-patakba. A szurdok alsó részén, a Kis-Békás-patak mentén található a Kis-Békás-szoros. A Csalhó-hegység lábánál, a Békás-patak (Bicaz) és az Aranyos-Beszterce (Bistriţa) folyók találkozásánál, Piatra Neamţ városától 28 km-re nyugatra helyezkedik el, a megye nyugati részén. Első írásos említése 1625-ből való, Radu Mihnea moldvai fejedelem idejéből. 1951-ben kezdtek el építeni egy hatalmas völgyzáró gátat, amely mögött létrejött az Izvorul Muntelui („a hegy forrása”) nevű gyűjtőtó, 1960-ban készült el a gát, az új vízierőmű („Stejaru” erőmű) 210 MW teljesítményű. A Gyilkos-tó (románul Lacul Roşu, régi magyar nevén: Veres-tó) egy természetes torlasztó a Hagymás-hegységben, a Keleti-Kárpátokban, Hargita megye északkeleti részén. 1837-ben keletkezett egy közeli hegyről lecsúszó törmelék következtében. A tó visszahúzódóban van, a visszamaradó kisebb tavak elláposodnak. A Gyilkos-tó fölé emelkedik északon a Kis-Cohárd (1344 m) sziklája. A környék és a Gyilkostó üdülőtelep közigazgatásilag Gyergyószentmiklóshoz tartozik.

A Gyilkos-tó vízéből fenyőcsonkok állnak ki, amelyek az egykori fenyőerdő maradványai. 1837 nyarán a keletre fekvő Gyilkos-kő (1378 m) oldalán felhalmozódott agyagos lejtőtörmelék nagy esőzések hatására lezúdult a völgybe, nekicsúszott a Cohárd dél-keleti lábának és elzárta több patak folyását, Cohárd-patak, Likas-patak, Vereskő-patak, Lóhavas-patak, Juh-patak. Vannak akik a tó keletkezését az 1838. január 11-i földrengéssel hozzák kapcsolatba. A tavat először 1859-ben mérte fel Herbrich Ferenc, számításai szerint területe 56 katasztrális hold (32 hektár). Az 1955-ös mérések szerint kerülete 3090 m, felülete 126 340 m, víztömege 680 084 m3, legnagyobb mélysége 10,5 m, a tóba ömlő patakok vízhozama 1 – 1,5 m³/perc, a felszín tengerszint feletti magassága 983 m. 1986-os mérések szerint kerülete már csak 2800 m, felülete 114 676 m², víztömege 587 503 m³, legnagyobb mélysége 9,7 m.

A Gyilkos-tó Legendája: Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant – és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám – megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől. Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett. Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.

Szent Anna-tó

A Szent Anna-tó Székelyföld egyik legvonzóbb természeti látványossága. A tó Közép-Kelet-Európa egyetlen épen maradt vulkáni kráterének alján képződött, a Hargita-hegység vulkanikus vonulata utolsó, legdélibb tömbjének, a Csomád-hegység két ikerkráterének egyikében. (A másik krátert a Mohos tőzegláp tölti ki.) Vízfelszíne 949-950 méter tengerszint feletti magasságban található. A Mohos Természetvédelmi Terület része. A Szent Anna-tó utolsó tízezer éves története alatt több fázist megért. Az utóbbi évek kutatásai több jól elkülöníthető állapotot határoztak meg: Pál Zoltán és Pilbáth Attila Szent Anna-tóról szóló tanulmánya szerint kilencezer nyolcszáz évvel ezelőtt sekély tavi, tőzeglápos állapot uralkodott, majd hozzávetőlegesen nyolcezer nyolcszáz évvel ezelőtt ezt felváltotta a dagadó-láp és láptavak együttesének állapota. Mintegy hétezer-ötven éve sekély mezotróf, majd állandóan emelkedő vízszintű tóvá vált és egészen kétezer hétszáz esztendővel ezelőttig ingadozó vízszintje volt a tónak. Később, körülbelül hétszáz évvel ezelőttig mélytavi oligotróf állapotok uralkodtak, s a tó mélysége jóval meghaladhatta a 12 métert. „Az első egyértelműen antropogén erdőirtáshoz kötött erózió nyomait kb. 1000-900 évvel ezelőttre teszik – olvasható Pál Zoltán és Pilbáth Attila tanulmányában. – A 700 évvel ezelőtti határtól napjainkig folyamatosan kimutathatók az emberi tevékenység nyomai, és antropogén eutrofizációval egybekötött vízszintcsökkenés veszi kezdetét. Kialakul az ÉK-i parton a sekély úszóláp. Az úszóláp növényvilágának gyors és tartós változása a tó ÉK-i partját érő emberi hatások egyértelmű jele.”

A Szent Anna-tó legendája: Valamikor réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy magas hegy volt, melynek a tetején vár állott. Vele átellenben, egy órányira, a Bálványos-hegyén is egy hatalmas vár volt (ennek romjai ma is láthatók). Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös, irigy volt, egymást sem szerették. Egyszer a bálványosi várba egy gyönyörű, arannyal, ezüsttel, gyémánttal kidíszített hintóval, melyet hat szilaj paripa húzott, egy nagy úr érkezett. A házigazdának erősen megtetszett a hintó és a lovak, s kérte a vendéget, hogy adja el neki. Cserébe hét falut ígért, azonban a vendég úr hallani sem akart róla, s bármennyire is unszolta, hajthatatlan maradt. Mikor ezt látta a vár ura, cselhez folyamodott. Nagy mulatságot rendezett, ahol kockázással elnyerte a hintót. Másnap első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. A testvére nagyon megirigyelte a hintót, és fogadtak hogy egy napon belül különb hintót fog szerezni, nem is hat, hanem tizenkét lóval. Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába törte a fejét, semmit nem tudott kitalálni. Hanem egyszer csak mi jutott eszébe? A várba parancsolta a környék legszebb leányait. Egy fél nap se telt bele, és több száz lány gyűlt össze, a legszebb közülük egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a hintója elébe fogatta őket. A lányok azonban meg se bírták mozdítani a hintót. Az úr szörnyű haragra gerjedt, és ostorával rávágott Annára, aki legelől állt. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jajszava felhangzott a magas egekig. Az úr másodszor is rávágott, ekkor Anna megátkozta, hogy süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfeketedett, és szörnyű mennydörgés között a vár összeomlott. A romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá került, és egy tó alakult ki. A tó vizén tizenkét hattyú úszott, majd kijöttek a partra, megrázták magukat és visszaváltoztak leányokká. Mind hazasiettek a falujukba, Anna kivételével, aki kápolnát épített a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte életének hátralevő részét csendes imádkozással. És jöttek az emberek mindenfelől a kis kápolnához együtt imádkozni a szent életű leánnyal, halála után pedig elnevezték róla a tavat Szent Anna tavának

A parajdi sóbánya

A parajdi sóbánya a Kárpát medence legjelentősebb sókitermelő helye. A Sóvidék központja Parajd (Praid). A település Hargita megyében, Székelyudvarhelytől 38 km-re a Görgényi havasoktól délre a Kis – Küküllő mentén található. Parajdon a sóbányászat egészen a római korig nyúlik vissza. A kitermelt só helyén keletkezett hatalmas csarnokok közül egyet megnyitottak a látogatók és a gyógyulni vágyók számára.A sóbánya a légúti megbetegedésben szenvedők kiváló gyógyászati helye. A földalatti gyógykezelés 120 méter mélyen található. A bejárattól autóbusz szállítja a gyógyulni vágyókat egy 1250 méter hosszú tárón keresztül. A világítással és szellőztető rendszerrel ellátott kamrákban ökumenikus kápolna, büfé,játszótér, ülőalkalmatosságok stb. találhatók.

Az erdélyi sóbányák közül egyedül Parajdon történik földalatti gyógykezelés a sóbánya egyik felhagyott szintjén. Itt a szpeleoterápia az 1960-as években kezdődött a régi Dózsa György-bánya egyik bővített kamrarendszerében. Akkoriban a kitermelés is azon a szinten folyt és számos rendezvény bizonyítja, hogy a sóbánya tárnái ugyancsak vonzották a látogatókat, betegeket és nyaralókat egyaránt. Helyet találtak itt repülőmodellező versenyek, szobrász és festőtáborok vetélkedői (melyek alkotásai ma is láthatók a sókamra falain, domborművek és szénrajzok formájában) és természetesen a légúti betegségekben szenvedők sokasága. A lejárás a Dózsa György-aknán történt, felvonó segítségével és a látványos kamraméretek nem maradtak visszhang nélkül. A felszínen két külön épületben, 40 férőhelyes kórház működik, amely a szegényes feltételek ellenére is nagy népszerűségnek örvend. A térség erős vidéki jelleggel bír. A környék a népmuvészetek, hagyományok és szokások egy kiapadhatatlan kincsesbányája. Ez a régió egy óriási szabadtéri múzeumnak tekinthető.

Agyagedények és népművészet Korondon

Korond hírnevét elsősorban népművészetének, és ezen belül a népi kerámiának köszönheti. Ezért gyakran a népművészet „paradicsomának” is szokták nevezni. A település arculatát is a népművészeti áruk sokasága, kirakodóvásár – szerű kiállítása határozza meg. Ezek között találunk kerámiatárgyakat, sokszínű választékát (különböző alak, méret, díszítés), szöttes, varrottas, és hímzéses terítoket, faragott tárgyakat, és taplóból készült tárgyakat is. Ezeken a helyi készítésű árukon kívul a korondi standokon találunk még számtalan eladásra felkínált árut, a közhasználati cikkektől a dísztárgyakig. Az értékes népi kerámiakészítés szabályait Bíró Zoltán a következőképpen határozta meg: „ A kerámiatárgyak kidolgozásának első aranyszabálya az, hogy ismerni és alkalmazni kell a századunk húszas, harmincas éveiben még általánosan használt formákat, méreteket, mintakincset, A vevok ugyan nem használják már háztartási célokra a megvásárolt darabokat, de ennek ellenére a tárgy lehetoleg használati jellegu kell hogy legyen. A kancsók, és a tányérok így veszítenek valamennyit a hetvenes évek elején még annyira általános finomságukból, karcsúságukból, a színek terén ötvenéves kihagyás után ismét a pasztellkombinációk dominálnak, a díszítésben pedig az alapmotívumok egyszeru sorozatai vagy variációi. A tárgy minél eredetibb kell hogy legyen, ezért felújítják a már- már elfelejtett technológiákat (pl. festékbe mártott vesszőnyalábbal spriccelt edények, matt felületek készítése, földfesték alkalmazása). A jó piacot biztosító minták közé mindenekelőtt a madár, a világfa stilizált változata tartozik. De mindennél fontosabb a készítő neve és a születési helye, ami a tárgy értékes voltát a leginkább garantálja. Bár valamiféle egyszerűsödés megindult, a szakértők minden kritikája és segítsége ellenére még mindig fontos felületi jegy az aprólékos kidolgozás is, valamint a felületek mintákkal való telezsúfolása.

A piac igényei új formákat is kitermelnek, ezek közül a sikeresebbek hamarosan általánosan elfogadott felületi jegyekké válnak. Eladhatóságot jelent ma már a rendkívüli nagy méret, a fantáziára valló egyedi kompozíció, a rendkívüli kis méret és az ezzel járó, szinte lehetetlennek tűnő aprólékos kidolgozás is.

A kerámiakészítésen kívül egy másik jelentős népi foglalkozás a Korondon a taplófeldolgozás, mely egy nagyon ritka mesterségnek számít, és amelynek szintén hagyománya van a faluban. Ezen kívül a faluban találunk fafaragással foglalkozó mesterembereket, szövéssel, varrással és hímzéssel foglalkozó asszonyokat, termékeikkel hozzájárulva a falu népművészeti értékének növeléséhez. A továbbiakban ezeket a fontosabb hagyományos népi mesterségeket szeretném bemutatni, amelyek elsősorban járultak hozzá, hogy Korond az erdélyi népművészet egyik jelentős központjává váljon.

Korondon a fazekasságnak ősi hagyományai vannak, sokan Európa egyik legjelentősebb fazekas központjának tartják. A fazekasság a középkortól nőtt iparággá. Az első írásos adat a fazekasságról 1613-ból származik, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolja a korondiakat. Az udvarhelyi mesterembereket rendelet védet, így Korond szorult helyzetbe került. I. Rákóczi György 1643-ban, majd Apafi Mihály 1682-ben rendelettel oltalmazza a székelyudvarhelyi fazekasság termékeit, a korondi s Korond környéki falvak fazekasainak ún. „kontártermékei” ellen. Az eladási tilalmat azonban a korondiak folyamatosan megszegték. A vörös máztalan edények mellett a „cserepesek” kályhacsempéket is állítottak elő. Korondon a legrégebbi, évszámmal ellátott csempe 1667-bol származik. A máztalan, olcsó cserépedényekkel a korondiak Csík kivételével, az egész Székelyföldet és a szász megyéket is ellátták. 1750-ben gróf Gyulaffy László, Erdély udvari kancellárja, korondi birtokos biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket. 1820-ban Korondon már ötven fazekas dolgozott. A XIX… század végén megjelennek az olcsó mázas edények. 1893-ban Székelyudvarhelyen ko-és agyagipari szakiskola nyílik, ahol több korondi is tanul. A mázas edény gyártásának technológiája viszonylag rövid ido alatt egész Korondon is elterjedt. A fazekasok száma 1893-ban már 367-re emelkedett.

A középkori város – Segesvár

Méltán lett híres Segesvár és vált a Világörökség kincséve 1999-ben, de nem az elnyűtt Drakula gróf városi legendája miatt, hanem az egyedi arculatában megmaradt középkori várnegyede, illetve építészeti és szellemi öröksége miatt. A középkori várfal közel 1 km hosszúságban öleli körül a történelmi várközpontot és olyan egyedi hangulatot rejt magába, amely ideig-óráig képes visszavarázsolni az oda látogatót középkorba. A mai várost, amelyben közel 7 ezres magyar kisebbség és kevés szász él a XII. században alapították a II. Géza király által betelepített szászok. Segesvár a szászok szellemi központja lett. A várost mindvégig híres kézműipar jellemezte. Bronz- és ónművesei, asztalosai, kőfaragói, majd később posztó-, kerámia- és üvegipara tette nevezetessé. A várba a legtöbben az egykori főbejáraton, az óratorony kapuján át lépnek be. A színes cseréppel fedett, torony Segesvár szimbóluma, a várfal valamennyi tornya közül a legnagyobb. Óratornya a 14. században épült, 1556-ig városháza is volt. A toronyba német városi szokás szerint órajáték került. Híres zenélő óráján 12 apostol ezüst szobra sétált körbe, melyeket 1601-ben elraboltak, majd 1648-ban pótoltak. Ma múzeum van benne.

A szűk utcák, a régi épületek, a magasztos bástyák turisták tömegeit csalogatják. A több száz éves épületek kapu aljaiban azonban már a modern kor bazár giccseit láthatod és a kihagyhatatlan turistacsalogató Drakula jelképeket. Úgy gondolom, hogy a reklámfogásban nem a várnak kellett Dracula hírneve, hanem Drakulának a vár lelkülete.

1431-ben született Vlad Țepes havasalföldi vajda – Vlad Dracul fia – akit a turisztikai kiadványok csak Dracula grófként emlegetnek, hiszen Ő ihlette Bram Stoker: Dracula, a vámpírgróf című regényét. Vlad Țepesnek állandó összetűzései voltak a szászokkal és úgy emlékeznek rá, mint egy keménykezű uralkodóra, aki ellenségei és rosszakarói számára képes volt hihetetlen fizikai kínzásokat, karóbahúzást, vérfürdőt elrendelni. Ez a magyarázata annak, hogy a fejedelem alakja összenőtt a vámpírok mítoszával. A „Vlad Dracul” Ház a legrégebbi civil épület a vár területén napjainkban egy középkori stílusú étteremnek ad otthont.

Törcsvári Kastély (más nevén Dracula Kastélya) -történelem és mitológia

Drakula várkastélyabErdély legismertebb és legszebb várkastélya a híres Drakula-kastély Brassótól 30 km-re, a festői fekvésű Törcsvár. A már messziről festői látványt nyújtó, tökéletes állapotú vár az utóbbi években a Drakula-kultusz egyik meghatározó állomása Erdélyben, főleg a nyugati turisták számára. A hírhedt havasalföldi vajda, Vlad Ţepeş szintén Vlad nevű apja a Sárkány-rend tagja volt, nevét sokszor használta a sárkány latin megfelelőjeként Vlad Dracul-ként, fia pedig így lett Vlad Draculea. A Ţepeş nevet kedvenc hobbijáról, a karóbahúzásról kapta. A kegyetlen vajdának nem sok köze volt a vámpírokhoz, azonban a lelkes utókor ráragasztotta a kétes hírnevű Drakula gróf címet. A törcsvári várhoz annyi köze van Vlad Ţepeş-nek, hogy állítólag egyszer vendégként pár napot itt töltött. A várkastély romantikus fekvése a sziklán, két őrt álló hatalmas hegy között azonban ideális díszlete lehet bármilyen horrorfilmnek. A vár mérete nem mondható jelentősnek, az alapjául szolgáló kicsiny bérc szabálytalan idomát követi. I. Lajos magyar király engedélyével, brassói polgárok építették 1377-1382 között, a fontos kereskedelmi utak őrzése, a törökök és a havasalföldi vajdák betörése elleni védelem tartozott elsődlegesen feladatai közé.

Később a magyar királyoké, majd az erdélyi fejedelmeké lett, közben néhány évig még a havasalföldi vajdák hűbérbirtoka is volt. Vlad Ţepeş ominózus látogatása 1462-ben történt, mikor Havasalföldről menekült a török csapatok elől, útközben itt szállt meg néhány napra.

1651 után hosszú ideig ismét Brassó városa birtokolta, majd 1920 után a román királyi család szerezte meg, és Mária királynékedvenc nyaralóhelye lett. A királyné még romantikusabbá alakíttatta át a kastélyt, a szobákat Nyugat-Európából hozott drága bútorokkal rendezte be. 1947-ben Mihály román királyt lemondatták, a kastélyt elkobozták, az állam tulajdonába került épület kellően lepusztult, végül az 1987-es felújításkor teljes körűen renoválták. Az időközben a Habsburgok tulajdonába került várat (Mária királyné unokája, Dominic Habsburg főherceg) végül az állam 2006-ban szolgáltatta vissza az örökösöknek. 2014-es hírek szerint a tulajdonos Habsburgok piacra dobták a kastélyt, egyelőre még nincs vevő, de valószínűleg továbbra is a turisták szolgálatában fog állni.

Marosvásárhely megyeszékhely

Marosvásárhely (románul: Târgu Mureș – a második világháború utáni, rendszerváltás előtti román helyesírás szerint Tîrgu-Mureș, németül: Neumarkt, Neumarkt am Mieresch, erdélyi szász nyelven Nai Muark, latinul:Novum Forum Siculorum, Agropolis, Areopolis) municípium Romániában, Maros megyében. A székelység művelődési, ipari, kereskedelmi, közlekedési, oktatási és szellemi központja. Az egykori Marosszék, Maros-Torda vármegye, majd a Magyar Autonóm Tartomány, ma pedig Maros megye székhelye, a körülötte létrejött Marosvásárhely Metropoliszövezet központja. Lakosságát tekintve Románia tizenhatodik,[3] Erdély hatodik legnagyobb városa. Itt él a legtöbb magyar Romániában; több, mint Kolozsváron. Ezen a vidéken már az őskorban is volt emberi település, ami a Maros közelségének, illetve a dombokon kiterjedő hatalmas cserfa- és bükkerdőknek köszönhető.[4] Az első település, amelyet ténylegesen a mai Marosvásárhely elődjének tekinthetünk, a 11. században alakult ki. Az 1323-ból származó első írásos említése Novum Forum Siculorumnak nevezi a várost. A 15. század első felében Marosvásárhely még mezőváros volt és Marosszéknek volt alárendelve. Viszont idővel mind önállóbb lett, és egyre több kiváltságot kapott az uralkodóktól.

Az első bírói kiváltságot Mátyás király ajándékozta a városnak, 1470-ben, majd ezt 1482-ben egy vásáros kiváltság is követte. Báthory István fejedelemtől Izabella királynéig még számos kiváltságot kapott, míg végül elnyerte a szabad mezővárosi rangot. 1601-ben a Tizenöt éves háború nyomán a császári zsoldosokBasta György vezetésével felégették. Ezek után megnőtt az igény egy falakkal körülvett várra, megépítésének neki is kezdtek, ekkor kapta meg Marosvásárhely a szabad királyi város rangot.

A városi élet csak a 18. század során kezdett kibontakozni, de igazi lendületet a 19. század végén, illetve a 20. század elején Bernády György polgármesteri mandátuma alatt vett. A legmagasabb nyilvántartott népesség 164 445 lakos volt (1992), aminek 51,4%-át magyarok tették ki. Az 1992-es népszámlálás után népességszáma csökken (1992–2002 között több mint 14 404 fővel) és a 2002-es adatok szerint a magyarság kisebbségbe került. Ennek okai részben a demográfiai hanyatlás felgyorsulása (születésszám visszaesése, elöregedés), a magyarok nagy számban való kivándorlása (a rohamos gazdasági fejlődés során a jelenség gyakorlatilag megszűnt), illetve a tehetősebb réteg a Marosvásárhely melletti lakóparkokba, illetve a környező településekre való kiköltözése (szuburbanizáció). A legfrissebb, 2011-es népszámlálási adatok szerint a város lakossága 127 849 főre csökkent, s ebből 44,87% (57 362 fő) vallotta magát magyarnak.

Marosvásárhely fő látványosságai közé tartozik a belváros, a Rózsák tere a számtalan barokk, szecessziós épülettel, mint a Keresztelő Szent János-templom, a Barátok templomának híres tornya, a Közigazgatási Palotavagy a Kultúrpalota. A 17. századi hangulat megteremtője a négybástyás vár, amelynek délnyugati részén kiemelkedik a Vártemplom tornya. A megyei jogú város számtalan egyéb látnivalója között nemzetközi viszonylatban is különleges műemlékek, templomok, barokk, klasszicista, neoreneszánsz, eklektikus és szecessziós stílusú középületek és lakóházak, múzeumok és galériák, valamint a köztéri szobrok és emlékművek sokasága található.